Volt idő, amikor még Európa-szerte botrányt okozott a keringő
- 2026. április 14. 09:00
- Forrás: ncl
Minden idők egyik legnépszerűbb társastánca kezdetben nem aratott osztatlan sikert; jobb esetben illetlennek vagy helytelennek, rosszabb esetben pedig obszcénnek, közönségesnek és bűnösnek bélyegezték. De miért?
Csűrökből a fényes estélyekre
A keringő gyakorlatilag felváltotta a menüettet (a lassú, méltóságteljes, apró lépésekkel előadott kecses főúri társastáncot) a bálokon és a királyi udvarokban, és a mai napig egészen jól tartja magát; rangosabb társasági eseményeken ma is olyan lelkesedéssel járják, mintha egy királyi titkos tanácsosi kinevezés vagy egy jó házasság múlna rajta.
Pedig a keringőzés nem volt mindig ilyen finom, előkelő, nagypolgári szórakozás, sőt. A szédült, szeszélyes, romantikus és gyakran tényleg önmaga körül forgó 19. század szellemét, fényűzését és nyomorát egyaránt tökéletesen megtestesítő valcer eredetileg alpesi paraszti tánc volt, igaz, akkor még nem így hívták, hanem többnyire ländlernek, és a 18. század legvégén szivárgott át a csűrökből a fényes estélyekre, vagyis inkább fordítva, hisz állítólag az is gyakran előfordult, hogy a fényes estélyek szertartásos unalmától megcsömörlött bálozók szivárogtak át a parasztokhoz némi vérpezsdítő ländlerezés reményében.
Mindenesetre a 18. század végén a jobb társaságokban, a jómódú és trendérzékeny fiatalok körében (elsősorban persze Ausztriában, majd hamarosan az egész kontinensen) már hódított a valcerőrület, noha a fogadtatás nem minden esetben bizonyult elsöprőnek. Egyrészt a kényes táncmesterek túlságosan egyszerűnek és könnyen elsajátíthatónak tartották a figurákat (a menüetthez vagy pláne a szökdécselős passepied-hez képest), másrészt az erkölcscsőszök sem voltak elragadtatva attól, hogy a férfiak és nők szorosan egymáshoz simulva pörögnek-forognak.
Pár évszázaddal korábban még I. Erzsébet angol királynő nagy kedvence, a vad, heves mozdulatokra és sok improvizációra épülő volta okozott nagy felháborodást, mivel ott is fogdosni, sőt dobálni kellett a partnert, és előfordult, hogy a nagy nekibuzdulásban fellibbenő szoknyák többet mutattak a kelleténél (ami persze csak akkor történhetett meg, ha mindkét fél benne volt a játékban), de a keringő, legalábbis a kezdeti időszakában, talán még nagyobb botrányt kavart.
Szégyentelen fickándozás
A jobb esetben illetlennek vagy helytelennek, rosszabb esetben pedig obszcénnek, közönségesnek és bűnösnek bélyegzett új hóbort terjedése több országban is komoly indulatokat váltott ki, Oroszországban például I. Pál cár egyszerűen betiltotta, de a francia restauráció sem volt kimondott híve a forradalmi ízű valcernek. A táncról már 1771-ben elítélő szavakkal emlékezett meg a kor egyik női sztárszerzője, a német Sophie von La Roche, aki a valcert illetlen, bizalmaskodó, szégyentelen fickándozásnak nevezte, ami messze túllépi a jó modor határait, Angliában még ellenségesebbek voltak a reakciók: a tekintélyes Oxford Angol Szótár duhajnak és bárdolatlannak minősítette a keringőt, a Times of London dörgedelmes cikkben igyekezett megóvni a lányos szülőket ettől a fertőtől, míg a karikaturisták gyakran örökítettek meg gúnyrajzaikon valcerozó párokat. Egy némileg megengedőbb illemtankönyv meg inkább csak házaspároknak javasolta ezt a fajta időtöltést.
A valcert nem lehetett megállítani
De hiába minden felháborodás és kritika, a valcer megállíthatatlanul terjedt, és ezzel párhuzamosan sorra nyíltak a nyilvános báltermek, amelyeket Európa ifjúsága előszeretettel látogatott; a National Geographic cikke szerint 1832 tavaszán például Bécs lakosságának csaknem a fele vett részt valamilyen táncmulatságon. A keringő divatja egészen a huszadik század elejéig kitartott (a műfaj ikonikus slágere, a Kék Duna keringő is csak 1866-ban, a balhés kezdetek után majdnem egy teljes évszázaddal készült el), részben persze az olyan komponistazsenik, mint Chopin, Liszt, Csajkovszkij vagy a már szinte rögeszmés ifjabbik Strauss emlékezetes zeneműveinek is köszönhetően.
A 19. század egykor forradalmi tánca azóta teljesen megszelídült, és ma már nem sokkal több, mint afféle nosztalgikus, békebeli relikvia, vagy egy finom, távoli illat, amivel aligha lehetne bármiféle botrányt okozni.
(Borító: ncl)